A brit Poino második lemezén - kevésbé brutálisan megdörrenve ugyan, de - folytatja négy éve megkezdett útját. Izgága, meghökkentő, noise rocknak álcázott jazzcore zenéjük olyan, mint egy jó konspirációs thriller: ha az ember úgy megy el vizelni, hogy nem nyomja le a pillanatmegállító gombot, akkor valószínűleg megkönnyebbült hólyaggal, ám kizökkenve tér majd vissza, és egyáltalán nem biztos, hogy újra el bírja kapni a fonalat. Kedvenc részeim azok, amikor az énekes úgy igazán kiborul, na olyankor egészen Kourgane / Shorty íze van a dolognak. De ez elég ritkán fordul elő, inkább az a gyakori, hogy elaltatnak, felráznak, bematekoznak, kidzsesszelnek, megrúgnak, ők rúgkapálnak, punkká válnak, aztán megint matek rock és megint jazz. Mindez többnyire a noise rock köntösében zajlik, mint már említettem. Élőben faszák, legalábbis a mellékelt videó erről árulkodik, és erről bárki meggyőződhet holnap (vagyis ma), ugyanis többedmagukkal fellépnek Budapesten. Annak mondjuk nem örülök, hogy pont aznap, amikor az OFF! is, de hát ez van, az élet néha kegyetlen.