Esküszöm ez a legjobb oi! lemez. Amúgy nem rendes stúdióalbum, hanem korai kislemezek és egy EP sűrítménye. Van itt minden ami kell, sőt. Rekedt, sörízű énekhang (Al Barr, jelenleg Dropkick Murphys), hitelesség, hatalmas vokálok, a basszusgitár pedig úgy szól, hogy az ember feje visszamegy az anyjába a gyönyörűségtől. És az egész olyan rock'n'roll feelinggel van leöntve, amihez foghatót talán csak a New Bomb Turks-től várnánk. Hej, sosem felejtem el, amikor annak idején a 3000 forintos szar akusztikus gitáromon az Intimidation kezdő hangjait egymás után százszor játszottam el kicsiny szobám sűrű magányában. Az a dal tökéletes. De most komolyan baszki, hogy lehet már ilyen állat kezdése egy lemeznek?