Ezernyi íz, szín, egyetlen hangulat. Vasbetonzene a kilencvenes évek fura urainak nyomdokain, szóval van itt noise rock, hardcore, punk, grunge, post-hardcore és talán még post-punk is. A legjobb pedig, hogy egy számon belül, tömören, elsőre kibogozhatatlanul torlódik össze a sok hatás, a dalok dinamizmusa, feszessége, és ösztönös vehemenciája áldásosan elfedi a műfajhatárok csomópontjait. Szavakkal megfoghatatlan girbe-gurba riffek, böszme hevületű dobolás, és múltba fagyott oltári vokál következetesen felépített hetyke masszája ez, melyet elsőre nem lehet kiismerni. A franya benne pont az, hogy olyan, mintha rigorózus zenebúvároknak csinálták volna. Újra- és újra felfedezni benne valamit, de mégsem képmutató módon komplex a dolog, hanem egy totálisan csináld magad szarkupac, amiben nagyon kellemes dagonyázni. Sokadik hallgatás után egyetlen kivetnivalóm akad, mégpedig az, hogy nem nyit elég erősen a lemez. Amúgy nagyon meg lehet szeretni.
