Szerintem az ünnep attól válik ünneppé, hogy van mire (vissza)emlékezni. Vagy ahogy Pig becenevű évfolyamtársam mondta anno: "A múlt sötét, a jövő pedig csak lesz." Ezzel a bölcsességgel nincs értelme vitába szállni, így elárulom a poszt apropóját is: összeszedtem húsz olyan nagylemezt, melyek éppen negyedszázada jelentek meg. Fontos szempont volt továbbá, hogy nemcsak akkor, de (egy-kettő kivételével) manapság is rázom rájuk a fejem. Zenére fel!
Anthrax - State of Euphoria
Ős-anthraxesek körében régi hitvita, hogy az Among the Living, vagy a SoE a jobb? Részemről az Euphoriára szavazok, mert bár mindkettőt rongyosra hallgattam, a '88-as korongról sokkal több "sláger" ugrik be, gondoljunk csak az albumnyitó Be All, End All-ra, a Make Me Laugh-re, vagy az egyik legismertebb számukként elkönyvelt, a francia Trust Antisocialének átdolgozására (és felsorolhatnám a lemez többi dalát is). Ami a mai napig megborzongat: a gitárok közös lüktetése, és Benante dobolása.
Celtic Frost - Cold Lake
Ezt a lemezt megjelenése idején mindenki szidta, mint a bokrot - talán még ma is vannak, akik fújolnak. Anno viszont a Cold Lake-kel ismertem meg a svájci bandát, és több dolguk is rögtön levett a lábamról. A) fura módon keveredik egymással a csiszolatlan gitárhangzás, és valami nyomott, glames szellem a mélyben; B) semmi túlbonyolítás, odalökik eléd a témákat, egyél! C) Tom G. Warrior az egyik legnagyobb metál arc ever, senki sem tudja úgy morogva-köpködve mondani, hogy "Uuuuuuggghhhh!", mint ő. Nekem ennyi elég is volt, hogy megszeressem, aztán persze megismertem a korábbi albumaikat is.
Coroner - Punishment for Decadence
Ismét egy svájci előadó, méghozzá a technikás bonyolítás isteni triója, a Coroner. A Punisment az erejével és az összetettségével szerettette meg magát, a lemezt záró Purple Haze csak a hab a tortán. A power trio thrashbeli netovábbja voltak számomra.
Death - Leprosy
Überklasszik-zsírfantasztik number 1: a bárdolatlan ősenergia maga, avagy a halálmetál egyik szülőlemeze.
Death Angel - Frolic Through the Park
Nem annyira jó, mint az egy évvel ezelőtti The Ultra-Violence, vagy a két évvel későbbi Act III, de mégis szeretem. A Death Angel itt mutatta meg, hogy nem csak a zsigereiben érzi a thrash-t, hanem hogy képes fejlődni is. Érdekességek: van rajta egy Kiss-átirat is (Cold Gin); Mark Osgeuda szerint a Why You Do This? a címét egy, az Ördögűzőben elsuttogott sorról kapta; a Bored pedig 1990-ben a Leatherface: The Texas Chainsaw Massacre III című film egyik betétdalává vált.
Forbidden - Forbidden Evil
A Forbidden a Bay Area-i másodvonal erős tagja volt a nyolcvanas években. Techikás thrashüket eredetileg Forbidden Evil néven tolták, de aztán rövidítettek rajta, hogy a hallgatók ne black metallerként könyveljék el őket. Az alapító ötösfogatnak többek között tagja volt Robb Flynn (később:Vio-lence, Machine Head), majd az első nagyobb zenészkavarodás után egy ideig Paul Bostaph is (később: Exodus, Testament, Slayer). Bár sosem törtek fel a thrash premier ligájába, a '88-as debütlemezt a szakírók szerették klasszikusként üdvözölni; a további években kiadtak még három másik albumot is. Utána oszlás, majd 2001-ben és 2007-ben is reunió következett. Ma már ritkán hallgatom.
Iron Maiden - Seventh Son of a Seventh Son
Überklasszik-zsírfantasztik number 2: a Maiden zenei csúcsa, kívülről tudom az egészet. A mai napig hallgatom.
Jane's Addiction - Nothing's Shocking
Valójában sokkoló volt először hallani őket, mert annyira szokatlan volt, hogy a helyenként teljesen széttartó zene és ének ellenére a lemez valahol mégis kerek egész. Később persze kiderült, hogy a dalok a felvételek alatt sokat változtak, és eleve jammelések során születtek meg. Ráadásul a négy zenész viszonya nagyon messze volt az ideálistól: az a csoda, hogy egyáltalán rögzíteteni tudták az albumot. A két évvel későbbi Ritual de lo Habitualt a változó zenei ízlés miatt tömegek szerették meg, de az valójában a Nothing's Shocking zenéje által keltett hullámok egyik utórezgése volt. Eric Avery röfögő basszushangjai a mai mapig lenyűgöznek.
King Diamond - Them
A korábban már tárgyalt '87-es Abigail sikerén felbuzdulva egy évvel később jelent meg Diamond mester új nagylemeze. A '88-as Them és a '89-es Conspiracy két lemeznyi terjedelmeben egy összefüggő történetet mesél el, melynek főszereplői King, és mentálisan zakkant nagyanyja. A történetben szerepet kap még egy hangokkal teli ház, egy levágott kéz, egy széttépett húg, és egy összetört teáskanna is. A Diamond-féle "horror a metálban" ezen a három albumon mutatta meg legjobban az erejét: a későbbi albumok sem voltak rosszak, de az Abigail-Them-Conspiracy triász az életmű csúcsa. Amiben nem kis szerepe volt Diamond zenész- és szerzőtársának, Andy LaRocque-nak (aki később egy ideig a Death tagja is volt).
Megadeth - So Far, So Good...So What!
Ezt a lemezt annak idején a rádió "A heavy metal kedvelőinek" című műsorából vettem fel (a címét így magyarították: "Eddig rendben volnánk...kész"), és a lendületes lemezkezdés miatt azonnal megszerettem. Később persze rájöttem, hogy nem a rádiófelvétel miatt szólt rettentő szarul, hanem alapból rémesen rossz a keverése. Ennek ellenére az olyan számok, mint az Into the Lungs of Hell, az Anarchy in the UK/USA Mega-verziója, vagy az In My Darkest Hour megunhatatlanok.
Metallica - ...And Justice for All
Überklasszik-zsírfantasztik number 3: tegye fel a kezét, aki nem hallgatta rongyosra! Igazából az utolsó 'talicska-lemez, amit fenntartás nélkül szerettem - ma már úgy gondolom, hogy a Justice zeneileg a Master újrája, csak minden szebben, hosszabban, még több témával variálva és megpakolva, mint a Masteren. Szoktam hallgatni, de nekem a Master of Puppets marad az örökklasszis örökkedvenc.
Overkill - Under the Influence
A '87-es Taking Over után ez volt a második nagylemez, amit a New Jersey-i thrasherektől megvettem kazettán. Annyira jó album, hogy majdnem felkerültek a Big Four mellé ötödiknek. Az olyan számok, mint a Shred, a Never Say Never vagy a Drunken Wisdom negyedszázaddal később is ütnek.
Ozzy Osbourne - No Rest for the Wicked
Überklasszik-zsírfantasztik number 4: lehet, hogy nem a legjobb Ozzy-album, de ez volt az első, amit először nem kazettán hallottam, hanem bakelit lemezről. A poszt elejére beillesztett Miracle Man a besza-behu kategória örök tagja, de a másik hét dalt is imádom. Zakk Wylde már húsz évesen is gitáristen volt.
Rage - Perfect Man
Az észak-rajna vesztfáliai Rage harminc éve létezik, a Perfect Man a harmadik nagylemezük. A power trioban a hangszerek közös játéka nyűgözött le, az ének viszont mindig is idegesített. A PM után a '92-tes Trapped! és a '93-as The Missing Link sikerült még nagyon jól, később nem követtem a pályájukat. Illetve tavaly utánamentem az aktuális sorlemezüknek (21 a címe): nem volt rossz, de nem is volt annyira jó, hogy emlegetni kelljen. A Perfect Mant viszonylag ritkán veszem elő.
Slayer - South of Heaven
Überklasszik-zsírfantasztik number 5: nem az első, amit ismertem tőlük, és nálam a Reign in Blood, a Seasons és a South of Heaven a Slayer-szentháromság.
Sonic Youth - Daydream Nation
Sister, Daydream Nation, Goo: közel egy időben kaptam őket kölcsön, így sokáig nem tudtam különbséget tenni a három lemez között. Egyébként: überklasszik-zsírfantasztik number 6.
Suicidal Tendencies - How Will I Laugh Tomorrow When I Can't Even Smile Today
Hanyag rosszul-öltözöttség, idióta sityakok és fejkendők, ami mellé a Trip at the Brain videoklipje adta meg a kezdő lökést. A következő két album előremutató elborultságát még senki sem sejtette, de addig is elvoltam a hosszú címmel megáldott lemezzel.
Testament - The New Order
Nem egyszer hallottam már a Testament rajongóit vitatkozni, hogy az első vagy a második lemez a jobb? Tőlem vitatkozhatnak a világ végéig is, mert mindekettőt egyformán szeretem. Überklasszik-zsírfantasztik number 7.
Voivod - Dimension Hatröss
Avagy überklasszik-zsírfantasztik number 8: a pszich-prog albumhármas (Nothingface, Angel Rat, The Outer Limits) mellett még manapság is szokásom ellátogatni a Hatröss dimenzióba. Ahol vagy pihenek, vagy káosz mongerekre vadászok.
Yngwie J. Malmsteen's Rising Force - Odyssey
Lehet köpködni, de az Odysseyvel bezárólag szeretem Yngwie lemezeit - viszont igaz az is, hogy ezen túl már csak a '90-es Eclipse-t ismerem, ami rendesen önismétlő albumként untatott. A Rising Force és a Krakatau viszont a svéd gitárnyűvő legjobbjai közé tartoznak.
Megj: Ezt a húsz lemezt abszolút szubjektíve válogattam össze. Mivel az eltelt negyedszázad alatt nagy részük saját jogán vált klasszikussá, kisebb részüket pedig az eltelt idő klasszicizálta, max. 10 perc alatt (valójában egy gugli+enterrel 1-2 másodperc alatt) megtalálhatók a neten. Ez az egyik oka, hogy itt kivételesen nem fogok linkeket frissíteni, a másik nyilván az, hogy véges tárhellyel rendelkezem. Minden ott van a felhőben. Kellemes hallgatózást!
