A svéd Oholics 2012-tes második albuma az elszállást egyesíti az egyszerű vonalvezetéssel. A lemezt nyitó Transfer Orbit olyan, mintha a Primal Scream nyomna valami Oasis-átdolgozást, de a második szerzeménytől kezdve beindul a lényeg: indie - sőt: nem egyszer garázs - rockosan puritán dalszerkezetek és a space rock ad egymásnak randevút (lásd pl.: Suzie Banyon Blues, Last Stoned Monday). A neopsych elszállásokba egyszer-egyszer még a krautrockos zakatolás és szintibűvölés is belefér; Hambone W.N. című számuk pedig a psychobilly/surf határvonalon egyensúlyoz. Szerencsére nem borulnak bele saját világukba, elkerülve ezzel a témahalmozást és a túlbonyolításokat, így kellemes 46 percet kapunk tőlük. Fácse.