Az 1973 környékén alakult Tiger Lily három évvel később változtatta meg nevét Ultravox!-ra. A nevük utáni felkiáltójelet második nagylemezük, a '77-es Ha! Ha! Ha! kiadása után hagyták el. Egyébként ma is léteznek, legutóbbi albumuk 2012-ben jelent meg. A banda történetének első pár évében, illetve első három, 1977-79 közti korongjának kiadása idején John Foxx; míg az ő távozása után '79-től Midge Ure a társaság vezére. A két egyéniség két külön zenei világot és vonalat jelent, ebben a posztban a Foxx-vezette társaság viselt dolgaiba kapunk betekintést.
Bár a maguk idejében a Foxxszal készült három nagylemezt csöndes sikertelenség övezte, hatásuk nem egy helyen mindmáig ott lappang. A szintén '77-ben, alig nyolc hónappal a Ha! Ha! Ha! előtt napvilágot látott cím nélküli debütkorong glames megszólalása után a második eresztés a punk és post-punk legszebb pillanatai közé tartozik. A szövegek bőven a szarkasztikuson túli, szókimondóan durva megfogalmazásúak (lásd: lejjebb a beágyazott videot!). A dalszerkezetet jóval később látatlanban az elektronikus zene, és a pop is magáévá teszi, pl. a második számra (The Frozen Ones) a Blur egy fél életművet alapozott (vagy épp profitált belőle). Néhol rémesen hideg és elidegenedett a hangulat, amit - megint csak - sok év múltán coldwaveként fognak aposztrofálni. A Distant Smile-ban a korai kísérleti elektronika hangjai csapnak át art/post-punkba. Az Afrificial Life zajos gitárai a hetvenes évek végi, születőben lévő metált is megidézik, a záró dal (Hiroshima Mon Amour) pedig a másfél évvel későbbi Unknown Pleasurest előlegezi meg.
A kép mögött a Ha! Ha! Ha! 2006-os, hat bonusszal 56 percesre növesztett újrakiadását találjátok meg. Tél végi léleküresség, hello mi?
