Kezdeném a leglényegesebbel: első a Párt. Mármint nekem ők a hazai kedvenceim. Ez a szegedi zenekar olyan érzékkel nyúl a húrokhoz és egyebekhez, hogy az valami csoda. A korai Sonic Youth paranoiája olvad bele a Wipers páratlanul zseniális gitár-basszus összjátékát is megidéző posztpunk szerzeményekbe, és ez kiegészül a legalapvetőbb gothic rock/deathrock nagyságok ütőérszaggató hagyományaival, valamint a régi lengyel punkzenekarok apatikus hangulatával. Nem is tudom, nevezzük talán noisy artpunknak a stílusukat, az olyan jól hangzik. A szövegek által sugallt pesszimista jövő és jelenkép rátelepszik a zenére, és bár a dalok jól adják vissza a mai rohanó és rohadó életünk által kiváltott általános közönyt, az attitűd mégis egyértelműen a nyolcvanas éveket, és az akkori magyar punklegendákat idézi. Bár a Párt nem kimondottan politizál, cserébe viszont rohadtul társadalomkritikus, és inkább a szöveg és a zene együttes segítségével világít rá létezésünk fájó pontjaira. Nem is nagyon volt még példa itthon ilyen típusú zenére, talán a korai Trottel és a tHE sNOBS volt kicsit hasonló, de csak egy kicsit.
Ne szarozzatok, látogassátok meg bandcamp oldalukat.
