Sötét hangulatú, melankolikus, überdallamos és szomorúan álmodozó zenét művel a Dawn of Solace. Sacc/kábé ilyen lenne, ha a Dead Can Dance hangulati doom metalban nyomulna. Fémes gótikus dalokra homályos  szobában pityergők, szevasztok!

 

Két év után van új Big Brave nagylemez is. Ami zseniálisan jó, mint eddig mindig.

 

Nemrég a Wheel idei nagylemeze kapcsán említettem az illinoisi Chevelle-t, úgyhogy következzen a negyedszázad alatt duóvá fogyatkozott banda másfél hónapja megjelent kilencedik albuma.

A Crown elektronikus - néhol iparias - alapokra felépített post-akármi, ami néha fémes, néha pedig határozottan a tavalyi Ulver nagylemezt juttatja az eszembe. Az idén tíz éves bandának ez a harmadik korongja, amelynek beszerzése becsületkasszás módon történik.

 

Örömünnep, nagy nap. A mindenható, legendás, csodálatos Rudimentary Peni 26 évvel az utolsó nagylemezük és 13 évvel legutóbbi kislemezük után új anyagot adott ki. Tíz dal, 19 perc, töretlen mocsadék őrület, ahogy csak ők képesek rá. 

A Mondo Decay messzemenőkig zsenális lemez, a kibaszott Nun Gun pedig nem szarozott, kiadott mellé egy társcuccot, ami, amikor megvettem még nem erre a névre hallgatott, de tök mindegy. Új számok, többnyire Mark Stewarttal, de milyenek, bazdmeg. Aztán ott van a Sankara Speaks, az mi már, bazdmeg? És persze az első lemez dalainak dub remixei többek között Adrian Sherwoodtól, de milyenek, bazdmeg. Az ONO is újragondolja a számát, de hogy, bazdmeg. Végem, sikítok, annyira oda vagyok ettől a zenekartól. 

Félórás betekintés a boszorkányok titkos praktikáiba

dupla önkollaboráció segítségével, becsületkasszás módon.

 

Az a csodálatos a Motorpsychoban, hogy negyedik évtizede zenélnek, ez alatt huszonsok nagylemezük jelent meg, és minden, ami kikerült a kezük közül, nyugodtan nevezhető remekműnek. A hihetetlen teljesítményen túl létezésük harminckét éve alatt ráadásul nem egyszer hihetetlen iramot diktáltak a zeneszerzés terén. Mert háromnegyed évvel a The All is One után máris itt van az újabb opus. Amelyen nagyrészt visszakanyarodtak a rockhoz (az albumnyitó The Waning egy pszicho stoner dalnak is beillik), majd a hetven perces korongon szépen ráfordulnak a space és pszichedelikus rockból sarjadó dalokra (az ötödik szám konkrétan egy Hawkwind-átdolgozás), az utolsó harmadára pedig szépen elcsöndesedik a lemez. Kíváncsi vagyok, hogy innen vajon merre fognak továbblépni?

Ő maga a Legendary Pink Dots, aki unalmasnak találta a brit zenei szcénát, és négy év után Amszterdamba költöztette a formációt 1984-ben. Tavaly a Robotban élvezhettük a zenekar 40 éves jubileumi koncertjét. Meg nem lehet mondani, mennyi lemezük van, emlékszem, olyan 1991 körül is már egy egész sor CD-t mutattak nekem a Wave-ben – és azóta eltelt 30 év.

A szövegíró-énekes-billentyűs Edward Ka-Spel emellett még szólólemezeket is készít, az itteni "táncosabb" Prints of Darkness március elején jött ki – igaz azóta már megjelent egy újabb ötszámos cucca is. Tartsa meg jó szokását, még csak 67 éves, simán benne van még 20-30 lemez a fickóban.

Az Earthless sivatagi koncertje három dalban és hetvenhét percben mondja el mindazt, amit ebben a műfajban el lehet mondani. A sorozat további tagjai a Nebulától, a Spirit Mothertől, a Stönertől (új banda: Nick Oliveri, Brant Björk, és Ryan Güt dobos), valamint a Mountain Tamertől érkeznek majd.

A The Vintage Caravan ötödik, és egyúttal eddigi legjobb nagylemeze megérkezett.

Tizenegy dal a hard rock legszebb hagyományaival csak rád vár, hogy felfedezd!

 

Ez pedig egy ritkaságokkal megpakolt koncertlemez a Gnodtól a koránkelőknek.

 

Mindig meghallgatom, ha új Rob Zombie lemez jelenik meg - és aztán általában törlöm is. Az öt év után kiadott hosszú című album viszont - még ha nem is egy új La Sexorcisto - határozottan jól sikerült, konkrétan szerintem a legjobb hanganyag a '98-as Hellbilly Deluxe óta. Csekira:

A finn hangszeresekből és brit énekesből álló Wheel a progresszivitást és a post-metalt ötvözi egymással, de emellett a hallgatónak rögtön lejön, hogy a bandának a Tool az igazi kedvence. Ami miatt akár koppincs bandának is nevezhetjük, akárcsak a Karnivoolt, a Rishloot vagy a Chevelle-t, de sokkal inkább a nagy előd(ök) általi erős zenei behatásokról, semmint másolásról van szó a fent nevezett bandák, illetve a jelen poszt előadója esetében. Úgyhogy a további boncolgatás helyett gyorsan és hangosan füleldoda!

Ünnepélyes és fennkölt doom metal Dortmundból. Kicsit tradicionális, kicsit epikus, de nyugodtan nevezhető a heti évlemezének.

 

Tizenhat évvel az Amerijuanican után ismét zúz a Bongzilla.

Ezek a kannibálok nagyon érzik, hogy mitől döglik a légy - szó szerint, és képletesen is.

 

Dániából érkezett meg légipostával a Mythic Sunship nyolcadik nagylemeze, ami hozza a tőlük megszokott minőséget.

 

A germán pszicho-kraut-space-jam Kombynat Robotron

másodszor vendégünk a blogon. Emellett becsületkasszás.

 

Guillotine az őkirályifelségi családnak. Az Orb legutóbbi sorlemezének mixei április 9-én jöttek ki vinilen és Bandcampen. 

Káprázatos szintipop-debütálás. Egy gyengébb énekes és dalszerző simán hagyta volna uralkodni ezeket a dögös alapokat és tánctémákat, a fogós minimalista klub-klimpírozást, Russell viszont tudja, hogy minek hol a helye: az ének magabiztosan viszi a hátán az önmagában is ütősen pulzáló zenét. Az arc (hivatalosan "ők") hangja eszméletlen, és olyan dolgokat énekel, hogy Róisín Murphy és Florence Welch egymás kalapját emelik meg. Mivel fél órányi az egész, ezért volt, hogy naponta ötször meghallgattam.

Mindenre szaró, odabaszott, pőre, mocskos, csiszolatlan, húgyszagú, széthullott és részeg punk csoda. Félre vannak hangolva a gitárok a picsába, mert kit izgat ez az egész, a dob slattyog és puffog és zörög, a basszus a föld alól dörmög, száll a zaj mindenfelé, ellazult óbégatás és kiabálás és rogyott kántálás. Vagy delíriumban pörögnek, vagy félhullaként vonszolják magukat. Kocsmagangon sülnek a kolbászok, sörszagú a levegő, tekersz egy cigit és próbálsz nemet mondani a crackre. Mindez viszont nem jelenti azt, hogy ne lennének ezek dalok. Azok. Óriásiak. Legszívesebben előre szólnál a detoxikáló portásának, hogy nemsokára érkezel, csak még meghallgatod az utolsó számot.  

A két korábbi lemezük is frankó:

Akinek ettől nem kezd el egyből járni a lába, annak minden bizonnyal nincs lába. Komótos táncba hívó szigorú középtempó, vastag basszusok, hipnotikus és eszelősen kúl grúvok, varázslatosan fülbemászó minimál-dallamok, precízen felépített laza transz, álomszép monotónia. Száz százalékos elektronikus tánczene ez, amiből ugyan így-úgy ki lehet hámozni technót, house-t, indusztriált, acidot, big beatet, meg egy csomó hasonló mifaszt, de viszonylag gyorsan rá fog döbbenteni arra, hogy a műfajozgatásnak sok értelme nincs. Mert járni fog a lábad, bólogatni fogsz, baszatni, és annyira kurvára menő leszel, mint Makó Jeruzsálemtől. Ennyi a lényeg, semmi más nem kell, tavasz van, ez meg jelenleg a világ legjobb lemeze.   

Jó pár éve olvastam egy interjút egy bizonyára jó zenekarral (nem emlékszem), akik valamiért megemlítették ezt a bandát (nem emlékszem), én meg természetesen rájuk kerestem. Ez az egyetlen lemezük, 2012-ben adták ki. Sokáig nem találtam sehol, ezért valamikor tavaly megvettem. Azóta jó párszor meghallgattam már, nagyon jó párszor. Isteni noise-rock. Olyan, mintha az Unsane és a mondjuk Threadbare összeverekednének egy kocsmában tartott matekórán. Épp kellőképp szétkapott és megtört dalok ezek, a feszült és ideges lüktetés ellenére is irdatlanul tömören, felbaszva, hangosan (a vokál néha egy az egyben Spencer-szerű), málhás riffekkel, nyersen, nyekeregve. Fogalmam sincs, mi történt velük, és hogy miért nem lett belőlük semmi, mert amit itt művelnek, az bámulatos. 

Martyna megint péppé kalapálja a fejed.

Nem kell őt bemutatni senkinek.

Ez az első, 2009-es, eddig meg nem jelent lemeze.

Nyilván lenyűgöző. 

A két évvel ezelőtti bámulatosan rohadék Matamoros után ez a zenekarnak nevezett ótvar gecis féregnyúlvány végre új lemezt adott ki, amin még szélsőségesebb sarkokba basszák be azt az úgynevezett rockzenét, amit értelmes ember már rég szarráunt. Három nevetségesen meghágott és hülyére szipuzott zajmonstrum, több mint fél órában. Nehezen lehet felkészülni ilyen gyönyörű, szennyesen bugyborékoló, fertőző, gonosz rémálomra, de nem is kell. El kell merülni ebben a végtelenül torz gányban és hagyni kell, hogy a sátán koszos karmaival szétfeszítse a segged. A monoton, ritmikus, hipnotikus, dögös és ocsmány szent faszságok egyik csúcsa, letaglózó munka. 

Ja, amúgy, ha nincs meg: a mindenható Shit and Shine gitárosa, a mindenható Butthole Surfers dobosa szülte világra, őket most Marriage basszusgitárosa segíti, a Taverner vokalistája meg véres slájmot gurgulázik a lángolva kimúlt erősítők tömegsírja mögül.     

Csodálatos.Misztikus, finoman gótikus, pszichedelikus, büszke és fenséges sötét felhőként vonuló mesteri dalaival ez a nő - akinek amúgy olyan a hangja, mintha meleg fekete mézet öntenének a füldebe - simán elvarázsol és felszabadít. Délies dráma, kaliforniai költészet, paplanként beterítő boszorkányének kényelmes sírkamrákból. Lebegős, organikus, intim és introspektív, őszinte, de nem beszél mellé. Rohadtul meg van írva itt minden, a hangulat meg árad és elvisz.

Egyetlen francia punk ember nagyszerű első lemeze. Fogalmam sincs, hogy miről kiabál a semmire se jó nyelvén, de kurvára vele vagyok, mert ritka manapság az ilyen pop-érzékenységgel megfogalmazott, epikus-himnikus dallamokkal taroló, irgalmatlanul sodró és fogós és önfeledt, de mégis tartalmas punk (oi, street punk, punk-rock), amitől nekem mindig meglódul a lábam. A szinti és a gitár viszi a hátán a műsort, de a tag vokálja is becsülendő. Sham 69, Cockney Rejects, The Ramones, UK82, ilyesmi.

     

Az első, eddig ki nem adott Unsane-lemez, néhány nagyon korai demós számmal.

A krisztusi korba lépett brit The Telescopes sokadik nagylemezén cipőbámuló zajfüggöny mögül modulálja a különböző frekvenciájú susmorgásokat. Hiperfrankóság.

 

Bort, búzát, békességet, spanyol nyelvű sztónerséget!

 

A Yawning Sonst a Yawning Man és a Sons of Alpha Centauri tagjai alapították és alkotják. A Sky Islandet megelőzően egy albumuk, a Ceremony by the Sunset jelent meg 2009-ben. Most viszont itt az új hanganyag, akit pedig az együttessel kapcsolatos további részletek érdekelnek, az megtalálja erre.

 

Bő egy órás, hét tételt felsorakoztató bemutatkozó album a dán Iotunntól, amely laza konceptlemezként időutazók történetét meséli el, akik a világvége okaira próbálnak válaszokat találni. Zeneileg mindezt progresszív, egyben dallamos death-doom metalban tárják a világ elé, amiből sejthető, hogy nem három perces kétakkordos dalokkal pakolták tele az Access All World-öt. Az odafigyelés viszont kifizetődő, mert a hanganyag állati jól sikerült.

 

James Lavelle tanító vagy úr nélküli szamuráj harcosokról regél.

A Húsvéti Nyuszi tojt nekünk egy új GY!BE nagylemezt, ami nagyon rendes dolog tőle.

Krautalapú csodálatos motorikus torzulások találkoznak a klasszikus és az újiskolás space, valamint pszichedelikus zajrockkal a Shem második nagylemezén. Mindezt kísérletező kedvvel, frissen tartó improvizációval, és csillagködbe bámulással vezetik elő. Az album három tételből áll, és aki hipnotikus tripre vágyik, annak számára a rejtőzködő életmódú - FB-regisztrációval és YouTube-csatornával nem, csak Bandcamp-oldallal rendelkező - banda a tökéletes választás. A beszerzés pedig becsületkassza segítségével történik.

 

Egy újabb, a Curætionhöz hasonlóan óriási jóság koncert, szintén 2018-ból, és egy évvel későbbi megjelenéssel. A Hyde Parkbeli fellépés hanganyaga két és negyed óra hosszú, szóval ne kezdjetek bele, ha csak a szomszéd kisboltba ugrotok le húsvéti kalácsért.

A Front Line Assembly kiadója, az Artoffact Records még novemberben adta ki Jeremy Michel Neville Inkel posztumusz lemezét. Inkel a Left Spine Down oszlopos tagja volt, turnézott a Ministry és a Skinny Puppy igriceivel és már régóta nyomkodta a gombokat és billentyűket a Front Line Assembly lemezein és mellékprojektjeikben (Noise Unit, Delerium).

A kanadai producer 34 évesen halt meg 2018 elején, ezzel a szólóalbummal tiszteleg előtte a kiadója.

 

A Five the Hierophanttel két éve a FB-csoportban találkoztunk először, a debütlemez Over Phlegethon kiadásának idején. A február végén megjelent második korongjukon továbbra is az avantgarde és/vagy feketés metal területén alkotnak, viszont az új szerzeményekben elkezdték felfedezni maguknak a drone-szerű dark jazz, valamint a pszichedelikus hangulatok territóriumait. Ennek ellenére zenéjük semmit sem veszített a súlyából és belső sötétségéből. A dalok születésének folyamatában az improvizáció volt az alapgondolat, és emellett olyan, különlegesnek számító hangszereket is felhasználtak a komponálás során, mint a szaxofon, a citera, vagy az éneklő fűrész.