Beth Gibbons albumhoz legutóbb öt éve volt szerencsénk, de megérkezett az új szólólemeze. Most sem Galambos "Lagzi" Lajossal dolgozott együtt, hanem James Ford (ex-Simian Mobile Disco) és Lee Harris (ex-Talk Talk) voltak az alkotótársai. Emiatt heje-huja jellegű vidám trombitás nótákat ne keress rajta, cserébe viszont tele van melankólikás magasságokkal és mélységekkel. A nap végi katarzis garantált.
A Whom Gods Destroy a Sons of Apollo romjain alakult meg. Nevezetesen Derek Sherinian és Bumblefoot új társakkal, de töretlen lelkesedéssel továbbra is kiváló minőségű dalokat komponált és rögzített. Aki nem hiszi, az klikkeljen és füleljen!
Legendák, ha találkoznak, annak a végeredménye akár egy királyos lemez is lehet.
Most így történt.
Először Toljuk, aztán Húzzuk.
Sosem gondoltam, hogy valaha lesz még második Iota nagylemez - erre bő másfél évtizeddel a Tales (2008) után itt van a Pentasomnia. Kis túlzással jobb is, mint elődje, de az bizti, hogy 2024 eddigi legfrankóbb sztóner albumáról van szó. Fülelni muszáj:
A világ Perry bá szemszögéből - egy tucatnyi dal, olyan vendégekkel, mint
Shaun Ryder, Tricky, Rose Waite. Sivatagi hőségben ajánlott.
Négy éve a Silver Buddha Dreaminget szinte ronggyá hallgattam, két éve viszont a Worlds Collide csak mérsékelt lelkesedést váltott ki belőlem. Az idei hanganyagot imkább az utóbbi koronghoz érzem hasonlóanak, vagyis annyira nem mozgat meg. Ennek ellenére minőségi munka, és másoknak szerezhet rajongói perceket. Csekira:
A (szub)trópusi idő miatt egy héttel meghosszabbított szuperhiper hőségriadó kedvéért következzen egy királyos sztóner album 2022-ből; akkor is, ha öndefiníciójuk szerint pszichodélikás swamp rockot művelnek.
Még februárban jelent meg az Isztambul-Berlin tengelyen alkotó Bipolar Architecture második albuma. Post-metaljukhoz pont annyi halálmetálos agressziót és blackened miazmát kevernek, hogy jól essen őket hallgatni, viszont ne érezd azt, hogy koppincsbanda húzza a fejráznivalót a füledbe. Egy újabb becsületkasszás jóság.
Valójában csak két Mr. Big nagylemezt ismerek (Mr. Big 1989, Lean Into It 1991), de azokat a mai napig kedvelem. Anno persze hupililát hánytam, amikor a Music TV orrvérzésig tolta a To be with You című dalukat, és talán emaitt sem kerestem velük később a kapcsolatot. Közben persze eltelt némi idő, és idén már annyi gyenge ésvagy unalmas hard rock albummal találkoztam, hogy még egyet kíváncsiságból végighallgatni simán belefért. És nagyon jól tettem, hogy adtam egy esélyt a Tennek, mert minőségi munka, amit nyugodtan oda lehet tenni az első két korongjuk mellé. Sokkal jobban tetszik, mint a tavaly néhol az egekig istenített Six az Extreme-től. Füleldoda:
A kanadai Dopethrone zenészei már májusban úgy becuccoltak, hogy azóta is ingyen (na jó: becsületkasszás módon) mérik az új korongjukat.
Ezek a csávók lemezről lemezre egyre jobbak, és mondom ezt úgy, hogy a Forgotten Days-t is folyamatosan pörgetem, mióta négy éve megjelent.
Zsongat, lazít, és kolostoribb, mint újkorában!
Felemelő, szittyós zarándoklat.
Egyik legkedvencebb duónk az elmúlt öt évben nagyobb sebességre kapcsolva adja ki albumait. Az Ohio Players-en a Motown Sound előtt hajtanak fejet - ennyiből inkább tűnik meglepőnek, mintsem rendkívülinek az ötlet. A cseresznye a torta habján az, hogy Dan the Automator volt a producer, Noel Gallagher három dalban is szerzőtárs és vendégszereplő, a non plus ultra pedig Beck, mint fő zenei agy és kollaborátor. A végeredmény pedig nem annyira Fekete Kulcsos, hanem sokkal inkább egy olyan, nem saját neve alatt megjelent Beck-nagylemez, amit Hansen úrtól kb. a Morning Phase óta hiába várunk.
Pár zenész arc összeállt, és ötletes módon átformálták a kedvenc Slayer-dalaikat. Az új dimenziót kapott öt szerzemény így egyszerre szórakoztató, hátborzongató és (szinte) zseniális. Az elkövetők pedig Laura Pleasants (Kylesa), Amy Barrysmith (Year of the Cobra), Peder Bergstrand (Lowrider). Scott Reeder (Kyuss, Fireball Ministry), Bob Balch (Fu Manchu, Yawning Balch) és Esben Willems (Monolord) voltak. Derítsd ki, hogy vajon neked is ízlik-e a belassult Slayer-imádat!
Savas Bácsi és a Halottütemek idén a képzeletbeli mozifilmek zenéinek világába látogatott el.
A zeneszerzésben Ennio Morricone és a giallok vezették a kezüket.
Egész nap csak sírnék.
A japán Mono három évvel a Pilgrimage of the Soul után
az über-hiper-cinematic Oath albummal tér vissza.
Zene húros és ütős hangszerekre, valamint Alcsesztára.
Legközelebb élőben: 2024. november 20., Dürer kert
Megérkezett a Wheel harmadik nagylemeze, amelyen Igazságos Izom Tiborokról regélnek.
Legközelebb élőben: 2024. december 5., Analog Music Hall
Ehunvane.
Peripatetikus krautjazz-grúvolás kettő, avagy a "Befarsítva" visszavág!
(Elsőrész frissítve.)
Huszonöt évvel a feloszlásuk után Jim O'Rourke és David Grubbs összerakták ezt egy archív, kiadatlan élőfelvételekből és ilyen-olyan kallódó kislemezekből, százpercnyi cuccot. Bevallom, ezelőtt nem merültem el túlzottan a rövidéletű Gastr del Sol munkásságában, de ez alapján az egyik legtündökletesebb együttállás volt post-rock (az mi?) és minimálzene határán, Morton Feldman-i nagy elúszásokkal, űrfolkkal és konkrétzenével, avantgárd blúzgejzírekkel és éteri zajpástokkal, mindez gyönyörű, hátborzongat, meditáltat, röpít. Tényleg olyan, mint ez a szikrázó-csúcsú vityilló a hómezőn itt a borítóképen!
Az év összkiadása! Graham Lambkin, Darren Harris és Tim Goss éteri roncsricsaj-triójának évtizednyi munkája egyetlen tízlemezes (tizenhárom órányi) boksz-szettben, delükszök delüksze, szép sírkőszagú kávör mögött a kezdeti szargarázs/lo-fi-psych folkputtyogástól a legzűrösebb sci-fi-kollázsokig, tele végtelenimprókkal, disszonáns szabadvers-kántálásokkal, lúdvércnyomásos nyomorragákkal, aránytalan ambienttel, elbaszottszintivel, rozsdás provokációval és mikrofonzúgással. Mindenkinek, aki zenekart akar alapítani, de nem tudja, hol kezdje - innen tanuljon kattogni, nyekeregni, óbégatni! Katatón, vicces, váratlan, felemelő és mindenbeszaró zajszürrealizmusuk fél napon át görbítheti nektek zsinórban a teret! Tüzet raksz az albiban, bedugod a káziót és meghalsz.
Egy hónapja került a boltokba a holland Dool harmadik korongja, amit az első két nagylemez után határozottan vártam. Ehhez képest minden egyes alkalommal csak nyögvenyelősen tudtam végighallgatni. Nem rossz, de nekem pont olyan unalmas, mint amennyire friss hang volt a társulat a 2017-es Here Now, There Then idején. Ettől másnak még tetszhet, úgyhogy vegyétek, vigyétek, füleljétek:
Sötét hangulatú, vérnősző, és szilaj dolgok megtételére csábító feketés halálmetálra vágysz? Akkor pont a fogadra való a török Serpent of Old tavalyi bemutatkozó nagylemeze. Közel egy évet ültem ezen az albumon, mert annyira fejbe ver, hogy nemcsak a heti, de a havi egy fülelés is kihívás az Ensemble részéről. A legnagyobb vicc az, hogy az album még most is becsületkasszás a Bandcamp oldalukon. Csekira:
A KK's Slayer és az IWRYB! bemutatja: Feltörök a Pokolból, avagy tisztelet az Ölőnek címmel Király Kerim főszereplésével új, színes, térhatású sztereo albumát. Dave Lombardo szerepében Paul Bostaph hallható, Tom Arayát Mark Osegueda személyesíti meg, Hanneman viszont nem volt. A háromnegyed órás alkotásban feltűnik még Phil Demmel gitáron, és Kyle Sanders basszusgitáron. Az alkotók a korongot küldik mindenkinek, aki valaha hergelte belső fülét az Ölő szerzeményeivel, vagy hiányoznak neki az ilyes nóták.
Az In Vain lassan, megfontoltan hat év alatt elkészítette ötödik művét. A norvég banda továbbra is a progger death és progger black metszéspontjának koronázatlan királya. Frankón hasítanak a dalok, a hangzás is álomszép, és emiatt a Solemn nemcsak a heti évlemeze lesz, hanem a '24 év végi listákon is biztosított a helye ezzel a kilenc dallal. Csakis egyetlen dolog miatt nyígok csöndben: az új nagylemezzel kiadták a Currents második részét; nemcsak hangulatok, hanem nem egy helyen konkrét részletek köszönnek vissza az előző albumról. De ez legyen a legnagyobb baj, így is sokszor fogom fülelni.
