A sivatag mélyén pedig továbbra is mélyen búg az Ásító Ember.

 

Robert Planthez hasonlóan a másik Rockpapó is hosszabb idő után adta ki az új nagylemezét. De a Chosen szerintem jobb lett, mint a Saving Grace.

Elviekben a Gaahls WYRD black metal, de az én füleimnek nem csak az: kihallok belőle az avantgardizmustól kezdve a doom-on keresztül egy hangyányi Type O-ig sok mindent. Nekem tetszetős lett, még ha nem is hallgatom minden délután monitorbámulás közben.

 

Keresel valamit, ami nem metál, és érzelmekkel, de nem szentimenti érzelmeskedéssel teli dalcsokrot kapsz tőle, amit akár egyedül sétálva is fülelhetsz a csendes őszi időben, miközben az ágaktól lassan elbúcsúzó falevelek hullását figyeled? Akkor a Racing Mount Pleasant idei nagylemeze éppen rád vár. Fülelés lefelé:

 

Őszi gyönyörűségek a Riverside énekesének egyemberes projetkjétől.

 

Hangulati doom és sludge metal keveredik a Los Angelesi Faetooth lánytrió muzsikájában. A Labyrinthine olyan, mintha holdfényes őszi éjszakán az erdőben barangolva hirtelen egy tündérek vezette szertartásba botlanál. Akik hol éterien énekelnek, hol pedig durva, torz hangon kántálva idéznek meg valami nem evilági lényt. Egyszerre érdekesség és egyúttal jóság is.

 

Régen volt noise rock, úgyhogy következzen a Great Falls tavalyelőtti nagylemeze. Az Objects Without Pain jóféle zajongást tartalmaz, ami a Botch, KEN Mode, Khanate rajongóinak tetszetős lesz.

 

A belga Psychonaut harmadik nagylemeze a progresszívkedő post/sludge metál határait kutatja, a végeredmény pedig a The Ocean és a Pink Floyd szerelemgyereke is lehetne. A World Maker jó eséllyel az év végi legjobb korongok közé is bekerülhet. Ráadásul becsületkasszás. Füleldoda:

 

Az új Wino lemez csak úgy, sutty! Iderepült a semmiből.

 

A brit Conjurerrel '18-ban találkoztunk először a blogon, azóta egy split és egy nagylemez került ki a kezük közül. Új korongjukon továbbra is kitűnő dalok sorakoznak, melyek a sludge és a post-metal zenéket gyarapítják. Ha anno tetszett a a Mire, akkor ez sem fog az októberi szélviharban hidegen hagyni.

 

A Void of Sleep is negydszerre szerepel a blogon. Proggerkedő sludgy muzsikájuk lényegében változatlan, illetve szerintem ez a nagylemez kicsivel jobban sikerült, mint közvetlen elődje, a 2020-as kiadású Metaphora.

 

Közös EP-t adott ki a Mars Red Sky és a Monkey3. Két, tíz percnél is hosszab kollaborációs space rock alkotás, és egy rövid kivonat az első dalból - ennyi a harminc percet alulról súroló EP tartalma. A kollektív munka mindkét gyümölcse finom és ízletes lett. Csekira:

 

Wolvennest, negyedszer is. A jóság a szokásos.

 

Gyilkos tempójú sludge metal árad az új Tombs lemez mind az ötven percéből, és akit nem ijeszt meg ilyen tömény düh- és gyűlöletadag, az inkább hallgasson Záray és Vámosi sanzonokat.

 

Egy borús, szeles októberi szombat délután nincs is jobb

egy kis öregsulis halálmetálnál.

 

"Heavy, Low and Witchy." - Bandcamp oldalán így jellemezi saját muzsikáját a clevelandi Frayle. És olyan is: lassan fúr egészen mélyre, miközben letaszít a semmibe, de valahogy mégis fölemel a plafonig. Boszorkányos dúmszterek és dúmszterinák, szevasztok!

 

Öt év után megérkezett az új Testament nagylemez.

 

A Blood Vulture Jordan Olds egyemberes projektje, és doom metal a játék neve. Amit igazán jól művel, mert adagol hozzá egy keveset a kilencvenes évek elejének rockjából, és belekever még egy csipetnyi gótikát is. Ezek a fűszerek teszik igazán változatossá a bemutatkozó albumot, amit mindenképpen érdemes fülelni.

 

Tíz évet kellett várni az új Zatokrev nagylemezre, de megérte. Ilyen frankó post-metált régen hallottam, a svájci banda anyaga szreintem az év legjobbjai között van.

 

Ez pedig az utolsó nagylemez idejéről ránk maradt fél órás Cathedral szösszenet.

Nosztalgiához

 

Hirtelen a semmiből feltűnt Kirk kapitány második szólóalbuma.

Az Agriculture második nagylemeze nem árul zsákbamacskát: itt bizony a blackgaze cimkébe csomagolt avantgarde-izmusba merül bele a hallgató. Elég mélyen ahhoz, hogy a furán játszott black és post-metal mellett a zajongásnak is örülhessen - már amikor egy nehézsúlyú albumnál lehetséges az ilyesmi. A lényeg, hogy már most, a megjelenés idején jó páran az év albumát kiáltják rá. Füleléssel te is kiderítheted, hogy neked az-e:

 

Öt év után van egy ilyen lemez is a hallgatnivalók között.

 

Adrian Belew, Steve Vai, Tony Levin és Danny Carey úgy döntöttek, hogy King Crimson Tribute Bandként fel- és megidézik az alapbanda nyolcvanas években született három nagylemezét. Nagy jóság.

 

A Hibernaut második lemeze Salt Lake Cityből érkezett hozzánk. Zenészeit olyan bandákból ismerhetjük korábbról, mint a Dwellers, Laughter, az Oxcross és a SubRosa. Az Obsidian Eye a doom, a stoner és a sludge segítségével egy sci-fi horror történetet regél el a hallgatónak, amelyben egy titokzatos interdimenzionális entitás megfertőzi, megöli, végül reanimálja az embereket, hogy egyre terjessze a befolyását. Fincsi, mi?

 

Az aussie Umlaut (vagy időnként: Ümlaut) a korábbi Mr. Bungle-tag Bär McKinnon bandája. Ehhez fogható a zenei világuk is: a surf rock ad it randevút az avantgarizmusnak, valamint a kísérletező kedvnek, és a jazzes dolgoknak.

 

A Vibravoid tagjai nem pihentek sokat a babérjaikon: alig egy évvel a We Cannot Awake után már készen is van az újabb Vibra-opusz. A hatvanas-hetvenes évek pszichedeliája továbbra is uralkodik!

Négy évvel a bemutatkozó nagylemez után megérkezett a Cosmic Reaper második korongja. A kozmikus stoner doom saga folytatódik, és elődjéhez hasonlóan a Bleed the Wicked... is hallgattatja magát.

 

Az ukrán Stoned Jesus is azon ritka bandák közé tartozik, akik minden lemezükkel egyre jobbak zeneileg. A Songs to Sun az év egyik legjobb pszichedelikus/sivatagi rock albuma. Ha nem a legjobb.

 

Hosszú idő után a Rockpapó is új albummal jelentkezett.

 

A Jade a death doom és a hangulati feketefém segítségével énekli meg, hogy mennyire nehéz az élet Katalóniában, ahol mostanában óriási pókokkal próbálnak folyókat szabályozni a klímaválság megoldása érdekében.

 

A francia industrial metal veteránok, a Treponem Pal egy ideje már kicsit öregfiúkos tempóval jönnek ki a lemezekkel, az előzőre hat évet kellett várni, most viszont bő két év után új anyaggal rukkoltak elő szeptemberben, itt a 12 számos World Citizens, ebbe most nem csempésztek sem dubot, sem B-52s-t; marad a francia akcentus, a masszív groove, a mechanikus ütemek és a ragadós, mérgező hangzásvilág.

Erőteljes visszatérés 46 percben, de azért már messze túl a zenitjükön, a 2023-as Screamersnél első hallgatásra viszont jobb lett.

Ezt pedig küldeném mindenkinek, aki szereti.

 

Az új Coroner nagylemezre csak 32 évet kellett várni.

De a svájci minőség miatt simán megérte.

 

A Fradi-leves módjára a mindent mindennel keverés nagymesterei

megint kiadtak egy kegyetlenül királyos nagylemezt.

 

Aki francia post black metalra vágyik, az ide gyűljön! Főleg akkor, ha nem idegen füleitől a sötét világnézet és az ipari hangzás, valamint a trip hopos beatek kísérletező kedvű vegyítése.

 

Walter Trout a világ egyik legjobb blues gitárosa. Lassan négy évtizede jelennek meg lemezei, és együtt zenélt John Mayalltól kezdve Bo Diddleyn keresztül egészen Joe Bonamassáig. Idei nagylemezén a modern életvitel hétköznapi szorongásait és félelmeit járja körül. Zenéje néhol egészen a hard rockig elmerészkedik, a másik véglet pedig a csilingelő akusztikázás. Így vagy úgy, ez egy kegyetlenül jó korong. Füleldoda:

Négy éve találkoztunk először a svéd In Mourninggal. Hatodik, nemrég megjelent új albumuk muzsikája ugyanúgy a dallamos halálmetál és a post-proggerkedés kitűnő kevercse, mint ahogy elődje is az volt.

 

A flamand Slow Crush alapvetően shoegaze-ban utazik. De a képlet nem ennyire egyszerű: a női énekkel felvértezett négyesfogat a doomgaze és az alternatív metál térfelére is áttéved kicsit. Így már nemcsak egyéni a zenéjük, hanem ellenállhatatlanul húz az albumvégi katarzis felé. Modern shoegaze is alive and well.

 

Adrian Sherwood (as On-U Sound himself) jelen korongjával két, nemrég eltávozott zenésztársának, Mark Stewart énekesnek és Keith LeBlanc dobosnak állít emléket. Teszi mindezt úgy, hogy cseppet sem gyászos hangulatú a The Collapse of Everything, hanem zeneileg a szokásos műfaji sokszínűség van jelen: az alap a dub/reggae, van némi trip hop, de feltűnnek veszett jó fúvosok is. A basszus végig Doug Wimbish (Living Colour) keze munkáját dícséri, emellett Brian Eno vendégeskedik a The Well is Poisonedben, a Speghetti Best Western című dalt pedig akár Ennio Morricone is írhatta volna. Dubbereknek bejövős lesz.