A Facebook csoportban valaki a megjelenés idején már linkelte,

de Christmas kisasszony új korongja mindenképpen posztot érdemel.

 

Ráadásként egy régi olvasónk bővebben kifejti mindezt a hajtás után:

Nehezen hiszem, hogy bárki is várakozott úgy második lemezre, mint én - és még sok más beavatott világszerte - arra, amit Julie Christmas (írd, mondd:) tizennégy évvel az első után adott ki nemrég. Igaz, a két szólólemez közt készült a post-metal svéd állócsillagával, a Cult of Lunával közösen a 2016-ban megjelent Mariner, az év egyik csúcspontja. A karácsonyi születésű művésznő neve nem széles körben ismert, ami érthető is, a rádiókompatibilis dallamok szerelmeseinek túl kemény, a hajlóbáló, bőrdzsekis informatikusoknak túl avantgárd. Egy műfaji határokat nem (el)ismerő énekes, Mike Patton női megfelelője, egyszerre van jelen benne Björk éteri, kristálytiszta éneke, Angela Gossow vagy Maria Brink zabolátlan süvöltése, Kristin Hayter érzelmektől tépett, emberalatti hangorkánja. Egyedi, utánozhatatlan, kritikusok szerint a komplett kortárs könnyűzenei paletta egyik legjobb hangja, akinek a zenei világát ez a hang határozza meg, a hangszeres váz Julie számára izgalmas játéktér, amit a végsőkig megtölt (elsősorban saját maga számára) katartikus, lélektisztító pillanatokkal.
Alig szólal meg a Ridiculous and Full of Blood első dala, a Not Enough, tudhatjuk, hogy emlékezetes utazásban lesz részünk; a szaggatott, szinte törzsi ritmust fülsértő, aritmikus, disszonáns gitárakkordok ellenpontozzák. A zaklatott, itt-ott megremegő, majd felszabadultan dühös üvöltésbe torkolló ének hallatán már le kell ülnünk, észre sem vesszük, hogy közben bokánkra, csuklónkra bilincs kerül, egy gyengéd, mégis határozott kéz rásimul a fejünkre, orrunk alatt megjelenik egy hosszú, vastag tű, mögötte egy kalapács, de kit érdekel a lobotómia, ha segít egy örökkévalósággá merevíteni a dal teljesen felszabadult utolsó percét, amelyben Julie ostromot indít a saját hangszálai ellen? Még az a fortély sem zavaró, sőt, egyenesen üdvözlendő, hogy több éneksáv szól egymás alatt, bár nincs az a korlátlan tehetség, amivel ezt színpadon is vissza lehet adni.
Az egész, alig háromnegyed órás lemezanyag egy kiáltvány a 21. századi studiótechnika diadaláról. A lemezen közreműködő zenészek nyolc (!) különböző studióban dolgoztak a felvételeken, az egyes hangsávokból Andrew Schneider producernek köszönhetően született meg ez a metál-frankenstein. Igaz, már a nyolc évvel ezelőtti Mariner is megmutatta, hogy még csak találkoznia sem kell a zenészeknek ahhoz, hogy emlékezetes dalokat alkossanak - ha hinni lehet Julie-nak és Johannes Persson Cult of Luna-frontembernek, csak a lemez utáni turnén találkoztak először. Persson az új lemezre is rátette a bélyegét: a két legkiemelkedőbb (egyben leghosszabb) dal gitármeneteinek hallatán azonnal felkapja a fejét bárki, aki akár csak egyszer is hallotta a közös lemezt, sőt, az End of the World néhány sorát Persson üvöltötte fel, míg a másik, a Lighthouse Julie Christmast emeli a középpontba, Persson hangja szinte csak a háttérben csendül fel. Kár azért a néhány, rövidebb dalért, amik szívbe markoló szövegeik ellenére is kidolgozatlanoknak tűnnek, az összkép ezek miatt marad kissé hiányos. De még ezt is nehéz felróni ennek a fergeteges énekesnőnek, aki Edith Piaf, Beth Gibbons, Lisa Gerrard, vagy épp a Lingua Ignota néven alkotó Kristin Hayter mellett folytatja azoknak a női előadóknak a sorát, akik bátran teszik közszemlére szívüket minden sebbel együtt. De tőle senki ne számítson a védelemre szoruló, sebzett nő imidzsére - Julie Christmas az a szirén, aki becsábít a mély vízbe, majd kíméletlenül felzabál.