Ők az új kedvenc zenekarom, komolyan! Három (+1) japán egy szobában fura lo-fi (konkrétzenébe hajló) post-punk haikukban fogalmazza meg, hogy a zene az műanyagzsák például. Köztük zhu wenbo, akit én a halláshatáron mozgó, elektroakusztikus zörejdzsemmjei miatt becsülök nagyra, most tömör, kiszámíthatatlan, konok és naiv dalokban fogalmaz harmadmagával, ami a Shellac dühét és egy áltisis kamarazenekar fűzfapoéta minimalizmusát ötvözi a legbeleszaromabb módon, tündöklő ellenlábassággal és stílusérzékkel. Igazi nappaliban hegesztett free rock, gyermekien stabil basszusalapokkal, olykor duplagityóval zúzva a jobbnál jobb témákat, nagyjából dob nélkül (csak néha ütögeti zhu egy pergődob káváját, aritmiásan), viszont alkalmasint trombitával, nyögve, óbégatva, sírva (van hogy hárman egyszerre), lüktetve és szétzuhanásaikban méltón a nevükben foglalt fájdalmassorsú free jazz ikon nevére, és az apokaliptikus kicsengésre.