Mármint komolyan. Kevin Martin, Russell Smith, és - többek között - Justin Broadrick mégis mi a faszt műveltek ISTEN néven? Fel tudja egyáltalán bárki dolgozni azt, ami ezeken a hihetetlen lemezeken folyik? A GOD olyan, mintha a Terminal Cheesecake - Smith ugye ott nyomta - irdatlan mennyiségű súlyos drogzuhataga szenteltvízként csurogna a Bill Laswell által éppen megsimogatott Ministry, és a John Zorn ölében ülő Godflesh mogorva fejére. A nyolcvanas-kilencvenes évek brit indusztri-rohamának őrült dervise volt ez a mindennél zseniálisabb banda, a színtér morózus és monoton legendáinak improvizatív fúvós-jazzbe fojtott démona, a brutálisan szétcsapott kábítószeres tonnázás legfélelmetesebb függője, a határokat nem ismerő zeneiség legkíméletlenebb és legijesztőbb nagykövete. Ha béna szöveg, ha nem, a GOD kibaszottul felnyitja a szemed, és megmutatja Istent. A fejed ugyan már rég kocsányon fog lógni, szédülni fogsz és zihálni, de Isten ott fog előtted állni, és te hiába próbálod majd elmagyarázni neki, hogy elneveztek róla egy égbekiáltóan hatalmas együttest, ő nem fog neked hinni.

Breach Birth EP
Az első - sokkoló - kislemez, kiegészítve a Terminal Cheesecake splittel, és élő dalokkal.    

Loco
Élőben felvett lemez-szerűség, végtelennek tűnő improvizációk agybelezéseivel.
Totális kóma, transz, rángatózás és elmeszar.

Possession
Az első nagylemez. Rövidebb, tömörebb, de közel sem dalcsokor.
Meg hát van rajta negyed órás bődület is. Nevetségesen maradandó élmény az egész. 

Consumed
Lásd a Loco lemezt.
Fájdalmas és csodaszép máglya az ép ész számára.

The Anatomy of Addiciton
A második, és egyben utolsó nagylemezük. Keményebben sújtó, üvöltősebb, döngölősebb, és mire rájössz, hogy mégsem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnt, már rég kivérzel a füleden keresztül.
Mindenesetre a leginkább ez a lemez fogja megdolgoztatni a nyakizmokat.

Appeal to Human Greed EP
Remixek.