20 éven át ásd a saját lyukad!

Két évvel a Frankenstomp válogatása, és nyolc kibaszott évvel a zseniális Psychsploitation után újra eljöttek értünk Belzebub szörfösei, hogy ebben a faszpállasztó időben is tudjunk minek örülni.  

Ez pedig a legendás trió második, 1982-ben megjelent nagylemezének idei újrakiadása.

Aki dubber, velünk tart!

A velszi The Witches Drum bemutatkozó nagylemeze ott folytatja, ahol három évvel ezelőtti Future Kings of an Empty Throne című EP-jük (még mindig akár ingyen is van) abbahagyta. Vagyis űr-kövező-érzékekentúli sziklazenét.

 

Hé Trent, aggyál mán egy kis vaxot erőszakot!

A Strange Broue agyontorzított okkult stonerdoom dalai rövid időre segítenek elfelejteni a pokoli hőséget. Az album a Bandcampről az ismert felajánlásos módszerrel beszerezhető. A lemezborítón a relatíve alulöltözött hölgy vajon miért bekötött szemmel bowlingozik?

 

J. Spaceman a Spacemen 3 és a Spiritualized kiválósága, aki a Föllakzoiddal közösen adja élő élőben a chilei banda legutóbbi nagylemezének két dalát. Repetitiv törzsi trensz és motorikus lüktetés az improvizáció határain túl és vissza. A lemaradók pedig a Bandcamp-oldalon fülelhetnek bele a dél-amerikaiak korábbi anyagaiba.

 

Négy fekete gyertya: ez lesz a IIII. Fekete Zaj Osztálykirándulás, július 20-tól 23-ig, Sástón, a Mátra Táborban.
Ismét megmutatjuk, mekkora szükségünk van erre a zenét ontó, barátságokat szövő, nagyon is élő lényre, a Fekete Zajra. Az anyafeszt erőre kapni látszik! Mindenki tett érte, aki eddig eljött. Tegyük hát oda magunkat idén is a Mátrába! :)
Az egyedülállóan családias, baráti légkör garantált, és kiváló zenekarok tucatjai szólnak majd festői környezetben. Emlékezetes lesz, mint mindig.
Vannak szobák és sátorhelyek, lehet enni, inni, tisztálkodni. A belépés ingyenes, a szállás nem. A fellépőket a helyszínen támogathatjátok.

 További információk a fesztivál facebook oldalán: IIII. Fekete Zaj Osztálykirándulás

Elektronikus, de nem csak az: a londoni zenész-producer Gaudi idei nagylemeze olyan, mintha egy nem létező pszicho-western-road movie aláfestő zenéjét hallgatnánk. Ezt a vagy mélázó, vagy pedig utazós hangulatot kismillió vendég jelenléte biztosítja, illetve színesíti, mint pl.: Bill Laswell, Buckethead, Colin Edwin (Porcupine Tree), Jamie Saft, Nikolaj Bjerre (a Lamb dobosa), Pat Mastoletto (XTC, King Crimson), Ted Parsons, s valahány név a naptárba'. Füleldoda:

Atompontos ritmusszekció, Eric Alper gitáros prog death és tech death megoldásai, Evan Berry alasori gurgulázásból fülbemászó, tiszta refrénekre váltó hangja, és mindezeken túl eszméletlen nagy fíling jellemzi a bostoni Replacire második, alig negyven perces albumát. Véletlenül jött szembe a neten, de az első hallgatás után bennragadt a lejátszómban. Pár perccel korábban írtam egy részletesebb ajánlót is, de valahogy elszállt. Fülelni ér!

A "Több technot a blogra!" gondolat jegyében álljon itt az Orbital '96-os albuma. A Hartnoll testvérek 1989 és 2004 között alkottak, aztán feloszlottak, és négy évvel később újrakezdték. Első Orbital-periódusuk idején nyolc nagylemezt adtak ki, illetve a nevükhöz kapcsolódik a Michael Kamennel közösen komponált Event Horizon (Halálhajó) filmzenéje is. Az újrakezdés óta lassultak, közel egy évtized alatt egyetlen nagylemezt (Wonky, 2012) és szintén egy filmzenét (Pusher OST, 2012) szereztek. Sikerük titka könnyen felismerhető zenéjük, illetve az, hogy önállóan, otthoni barkácsduóként kezdték, és sokáig tele voltak jó ötletekkel. Az In Sides a negyedik nagylemezük, és az előző hárommal együtt (Green Album 1991, Brown Album 1993, Snivilisation 1994) nyugodtan nevezhető saját műfaja klasszikusának.

Több technót a blogra! Joel Eel idei debütálása az EBM, a sötét, atmoszférikus tuccogás, a szent és megtisztító savas monotónia kedvelőinek szól, akikből remélem van itt pár. Nagyszerű cucc, függök tőle, lekönyököli az orcád, és te orca nélkül bólogatsz és baszatod be a városba nagy vagányan.  

"Mindig van új, s még újabb, hát várd a csodát..."

A 2014-es kétszámos Go Rambo óta várok a Dasher nagylemezére. Itt van. Szarrá szétbasz.

Az évtized rejtélye, hogy az izlandi LEGEND eddigi egyetlen, 2012-es lemeze miért tölthető le ingyen a bandcamp oldalukról, amikor egy komplett vagyont érő zene van rajta. Egy ideje próbálom megfejteni, hogy miért ilyen jó fej ez a banda, de inkább csak adtam nekik pénzt, mert ez a lemez régóta jelent nekem kurva sokat. Nem is nagyon akartam posztolni, ezért. De már mindegy, úgy döntöttem, hogy, aki nem ismeri, annak hallania kell, és remélem, hogy másnak is lepattintja a fejét. Depeche Mode, Fever Ray, ohGr és Covenant jellegű sötét, gót EBM, avagy indusztriális szintipop a dolog, és egyik szám nagyobb műsor, mint a másik. Őrületes dallamok, vámpírtangó, rozsdás szívek, jégvirágos táncparkett, szuicid ódák, epikus méretű fagyos slágermálha. Ebben a műfajban kevés jobb lemez született, pedig született egy rakás baszott fasza.   

A walesi Kelly Lee Owens első lemeze bámulatosan ki van találva. Egy felesleges hang sincs rajta, lecsiszolt, művi, mesteri. Lényegében egyfajta dreampop és ambient és minimal techno hibrid. Egyszerű számok, de mélyre másznak, sok-sok fogós ötlettel, finom nosztalgiával, ütős és súlyos ütemekkel, elszállós és komor és hideg és meleg és pszichedelikus textúrákkal, levegős és puha énekkel. Kibaszottul nagy munka, de egyben kell letolni ahhoz, hogy ellopja az elméd. Figyelni kell rá, és elvisz a fejedbe, gyönyörű az egész.   

Helen Marnie a nagyszerű Ladytronból. Istennő. Ez itt a két szólólemeze. Pop, jól. Fülbemászás, elektrótánc, slágermelódiák, felemelés. Az első lemeze a mindenem, hibátlan mestermunka, személyes és őszinte és érzelmes és dögös. Az olyan istentelenül zseniális számoktól minden alkalommal elszáll a fejem, mint a Hearts on Fire (ami legalább akkora dallambeöntés, mint a HammerFall azonos című dala), és a kibaszott Sugarland, vagy a nyitó The Hunter. Nem tudom megunni ezt a lemezt. Az idei második is nagyon rendben van, de aki a jelentős rádióbarát fordulatokat elvből elutasítja, az nehezebben fogja elkapni a fonalat.

Ahogyan az a lemezborítóról látszik, a The Magpie Salute egy soktagú zenekar. A zenészek harmada az egykori The Black Crowes soraiból került ki, a többiek eleddig ismeretlenek voltak számomra. A zenéjüket pedig már az előzőek alapján könnyedén be lehet lőni: ez a társulat bizony blues alapú, helyenként déli ízeket is felvonultató hard rockot játszik. A cím nélküli lemez egyébként az alig egy éve összeállt banda bemutatkozó munkája, amin két szám kivételével feldolgozások hallhatóak.

A RYM és a Discogs, illetve emlékeim szerint 2007-ben, Bandcamp-oldaluk szerint viszont 2008-ban jelent meg a Moving Mountains bemutatkozó remekműve. Azóta két másik nagylemezt is kiadtak (Waves 2011, Moving Mountains 2013), de azóta sem írtak ennél jobbat. A Pneuma álomszerű post-rock, néhol alternatív rockos felhangokkal, as its best.

 

A lassan négy és fél évtizede létező Cheap Trick is új lemezt adott ki idén. A We're All Alright! ráadásul szerintem bőven jobban sikerült, mint a tavalyi, egy évtizednyi nyugi után megjelent Bang Zoom Crazy...Hello. A hard rock ikonpapik továbbra is tökösen tolják.

Júniusban lett 10 éves ez a kitűnő lemez. Kurva jó újrahallgatni.

Nagyon fincsi zongorás jazztrió, három számban Iggy Búgóhangú Poppal a mikrofonnál.
Bámuld a felhőket, és hesszelj rá egy hatalmasat te is!

A japán Hibushibire bemutatkozó albumának a címe és borítója nem véletlenül idézi az emberben az Acid Mothers Temple-t. A nagylemez producere ugyanis Kawabata Makoto, az AMT kiválósága volt. Innen már könnyű kitalálni, hogy az osakai trió zenéje trippy-pszicho-space-jamrock, improvizatívan gerjedő gitárral és agyament danolászással. Remélem, hogy nem maradnak egylemezesek. Akit pedig érdekelnek a Riot Season Records további kiadványai is, a kiadó Bandcamp-oldalán böngészhet.

 

Míg a milánói King Bong három évvel ezelőtti legutóbbi albuma (PINNG: Or the Underwater Adventures of a Young Cthulhu) a sztenderd sztóner felől a drone felé tágította a trió zenei univerzumát, addig a frissen megjelent nagylemezük az agyas kísérletezés irányába lépett tovább. A jól sikerült, szintén fura című nyári nyalánkságot James Plotkin maszterolta.

 

Ma van 35 éve, hogy az Egyesült Államok mozijaiban bemutatták a TRON-t (Magyarországra hat év késéssel érkezett meg). Wendy Carlos nevéhez emellett két másik korszakalkotó filmzene is kapcsolódik: a Mechanikus narancsé, illetve a Ragyogásé.

Komoly Moloko-diétán vagyok mostanában, és mivel azért ott még nem tartunk, hogy Molokót posztolunk, gondoltam idebaszom őszentsége Róisín Murphy nem véletlenül elismert szólólemezeit. Nem hiszem, hogy ragozni kellene őt, a Molokót, és ezeknek a lemezeknek a csodás űrlényszerűségét.

A nagy melegben Nadja vetkőzik.

 

Emlékeztek még a tuvai torokéneklős Yat-Kha bandára? Az utolsó két lemezük már Albert Kuvezin & Yat-Kha név alatt jelent meg - a társulatnak szó szerint hipermély tónust adó orgánum Alberté. Mivel nem lehet tudni, mikor lesz következő Yat-Kha lemez, most egy másik helyi bandával, a Hartygával dolgozott együtt, és a végeredmény frenetikus lett. A két gitárral, dobbal és szaxofonnal megszólaló zene egyszerre rock, folk és jazz, amihez hozzáadódik Kuvezin úr pszichedelikus és földöntúli berregése. A Bandcampen találtam tőlük egy négyszámos koncertfelvételt - ezek erőteljesebben rockosak, mint a lemezen hallható változatok, de ízelítőnek kiváló.

 

Bár az első Tau Cross nem maradt sokáig a lejátszómban,

adok egy esélyt a másodiknak is. Hátha meggyőz.

 

"A Boris név megint szép lesz,

méltó régi nagy híréhez..."

1 / 2 / 3 / 4

 

Közel három és fél évtized után Malvinék dupla lemezt adtak ki.

Huszonhárom dal, nyolcvanegy percben. Készen állsz az agydarára?

Az Egyesült Földi Föderáció első kolonizáló hulláma 2183-ban indult el az Alfa Centauri terraformálására és telepesekkel való benépesítésére. Ezt dokumentumfilmen rögzítette az ENN (a CNN jogutódja), és a még ugyanabban az évben bemutatott mozgófilm zenéjét három, XXI. század elején élt zeneszerző klónja szerezte. Az eredeti Richard Pinhas annak idején avantgarde gitárosként alkotott, Masami Akitát Merzbowként ismerte és szerette a hajdanvolt műértő közönség, Tatsuya Yoshida pedig egy úgynevezett zenei kollektíva, az akkoriban az elvontság egyik zászlóvivőjeként híressé vált Acid Mothers Temple dobosa volt. Alteregóik ragyogó csapatmunkája átélhetővé teszi az EFF flottájának indulását, a térhajtóművek százainak start közbeni, csöndes morajlásból kiinduló, majd néhol kaotikus, vagy egyenesen zajongásba forduló felemelő űrszonátáját. Csak haladó műkedvelők számára ajánljuk!

"Texasban minden nagyobb." - tartja a mondás, és ezt a Ripis albuma is alátámasztja. A trió mocskos, szutykos, hideg, sárba fullasztó sludge metalt játszik, ami csikorog a fogad alatt, és eltömíti szemed-füled. Szívbajosoknak nem ajánlott!

 

Nincs mit tagadni, a dél-walesi Beneath the Divine bemutatkozó nagylemezén heavy metal szól. Persze ezt is lehet ízléssel, és a hatások kreatív beemelésével játszani - és itt pont erről van szó. A srácok beleszőttek némi mocsári bugyogást, a galoppozás helyett pedig egy kis sivatagi tü-tü-rüt, a végeredmény pedig harap, és vadul karmol, mint egy grizzly. Már ha akár egy is élne közülük Walesben.

 

A The Sunshine Makers zenei doku Nicholas Sand és Tim Scully duójáról szól, akik a hatvanas években az amerikai ellenkultúra tudatmódosító szereket nem megvető muzsikusai voltak. A The Heliocentrics ehhez írt aláfestő zenét, amely ennek megfelelően felidézi nem csak a pihentető, hanem az utazós pillanatokat is. Ami az igazán érdekes, hogy ez a nagylemez jobban sikerült, mint a szintén idei The World of Masks.

Ben Carr, a 5ive-ból 2002-ben adta ki ezt a lemezt, ami bizonyos időközönként elő szoktam venni, ha ki kell mosdatni az agyam. Erősen pszichedelikus, atmoszférikus, kísérletezős drone lélekemelés, gyönyörűen kordában tartva, koncepciós keretek közé szorítva, szóval lehet rajta bőven fogást találni. Az éles, kíméletlen zajfolyamoktól kezdve a finom, harmadik szemet felfeszítő búgásokon át, a bámulatos - Harvestmant idéző - gitárdallamokig és az anyai szív utaztató lüktetéséig van itt minden, amitől egy magára valamit is adó pszichonauta simán könnyekig tud mélyülni a saját elméjében. Nehéz cumó, de igazi spirituális beöntés, amitől lekezelsz az univerzum összes istenével. 

Életvidám, cinikus, bebaszott aussie punk, érzésből, izomból, hülyén, cefetül dögösen, üres sörös dobozokat rugdosva, nyuggereknek beszólva, kurvára dalolva bele a bambuló világba, jejejejeje és gördeszka és optimista pogó van. Nagyon király. Amúgy nagy átkúrás, a tavalyi debütkazijuk címével ellentétben ugyanis hét számos a cucc. Csak, hogy senkit ne verjen agyon a sokk. 

Nagyon gyökér klipjeik vannak, idetoszom őket, mert csak:

Ez a lemez is harminc éves lett - avagy ilyen volt a Chumbawamba a "régi szép időkben".

Egy laza kis proghalál, hogy jól induljon a hét.

A Bandcampen annyit adsz érte, amennyit szeretnél. FB.

 

Mert szereted.