Charli XCX izompopja a műfajon belül a lehető legkevésbé formulapop, nem szól másról csak a sebességről, a lendületről, a nagyszerű dallamok és a dögös ütemek sodrásáról, és persze arról az egész popidegen, mocskos cinizmussal vegyes nyers attitűdről, ami beteríti az egész Suckert. Maró szövegek, popkritika, a féktelenül száguldó rosszlány-imázs pedig fülbemászóbbnál fülbemászóbb dalok közepette mélyül el. Tökéletes rágógumizene, az aréna-rock legnagyobbjait idéző robbanó slágermelódiákkal (és egy-két kevésbé böhöm nótával), csak jóval kevésbé cikisen, a műfajában pedig kiemelkedően, prüdériától, képmutatástól, és szépelgéstől mentesen. Tök leszarom az érzéseiteket, ennek a lemeznek itt a helye.