Valahol egészen biztosan létezik egy olyan közmondás, hogy ha a szerda estét egy japán noise rock legenda koncertjével zárjuk, akkor a csütörtök reggelnek is egy zajos japán lemezzel kell indulnia. A Gaseneta egy überlegenda, egyetlen (posztumusz) lemezük a zenei hanyagság mintapéldánya. Ez a szétcsapott sound egyaránt mintául szolgálhatott (figyelem: 1978-at írunk!) a noise rocknak, a garázspunknak, az pszichedelikus punknak, de még talán a japán harsh noise előadóknak is. A gitárjáték semmilyen konvenciónak nem hajlandó lefeküdni, mintha valami bedrogozott Greg Ginn mutogatna akkordokat Germs-rajongóknak, a mutáns basszus hatalmas groove-okat ad a zenének, a dob irgalmatlanul gésariogató, az énekről pedig leginkább a Nat Geo Wild különböző műsorai jutnak eszembe, és az egész úgy szól, mint valami régi magyar punk demo. Szóval mindent megtesznek, hogy bebizonyítsák: a disszonancia az egyetlen járható út. Nagyon zajos, nagyon széteső, nagyon öntörvényű, nagyon fontos, nagyon japán. Nagyon megosztó. High Rise fanatikusoknak pedig egyenesen kötelező.